Engedjétek át a láthatatlan embert

"Válassza inkább az ember mindjárt a poklot, ott biztos nincs akkora bűz."

Egy nap özönvízszerű eső zúdul Lisszabonra, s a belvároshoz közel beomlik a talaj - a szakadékszerű gödörben eltűnik két ember: António, a vak ügyvéd, és Joao, egy nyolcéves cserkészfiú.
A víz a csatornahálózatba sodorja őket, így kénytelenek elindulni Lisszabon bugyraiban lefelé, a folyó irányában, hogy kijáratot találjanak. Ők ketten az évszázadok alatt összeeszkábált város mélyén küzdenek életükért a mocsokban - míg fönt António legjobb barátja, a bibliai csodákat látványos trükkökként megelevenítő különc bűvész a csatornahálózat térképét keresi, melynek alapján megtalálhatják őket.
Antóniót és Joaót a történetmondás tartja életben: a vak ügyvéd visszaemlékezésein keresztül terítékre kerül mindaz, ami a modern Portugáliát - vagy általában a modern világot - jellemzi: korrupció, korcs igazságszolgáltatás, a hazugság és csalás tobzódása...

Míg Rui Cardoso Martins első regénye, az "És ha nagyon meg szeretnék halni" az öngyilkosságba menekülő portugál vidék rögvalóságát ábrázolta, második műve a nagyváros átláthatatlan, kusza, veszélyes és mocskos mélyébe vezeti le az olvasót.

A regény 2010-ben elnyerte a Portugál Írószövetség nagydíját, és Cardoso Martinst világszerte a saramagói hagyomány legígéretesebb. Legkiválóbb örökösének tekintik.