A fiú, aki nem akart meghalni

Péter Makón él, összetartó nagy család szeretetében, a tisztes családi vállalkozás nyújtotta biztonságban, viszonylagos jólétben.
Ám eljön 1944 márciusa, és a kisfiúnak szembesülnie kell azzal, hogy zsidónak lenni sokak szemében megbocsáthatatlan bűnnek számít. Még nincs ötéves, amikor el kell indulnia a nyolc vonatozásból és két buszozásból álló „nagy utazásra”, amelynek legtávolabbi pontja a bergen-belseni koncentrációs tábor, ahonnan csak azért térhet vissza élve, mert okos, erős édesanyja a legnagyobb szörnyűségek közepette is hősiesen óvja, védi.
Elgondolkodtató, szívszorító történet arról, hogyan élte túl a vidéki kisgyerek a XX. század egyik legrémesebb gaztettét, a holokausztot.

Azon a napsütötte márciusi délutánon 1944-ben még nem tudtam, hogy a következő néhány hónap során az életem mindenestől felfordul majd. A fűrésztelepünkön sétáltam anyu kezét fogva. Még ötéves sem voltam, de már eleget láttam és hallottam ahhoz, hogy érzékeljem: a dolgok megváltozhatnak.
*
A vagon ismét nagyon zsúfolt volt, apu szerint legalább hetvenen voltunk bent, de talán többen is. Az a kevés ennivaló, amit hoztunk, hamar elfogyott, és utána nagyon éhes lettem. Soha életemben nem voltam még annyira éhes.
Ráadásul elfáradtam az ácsorgástól. Anyu azt javasolta, hogy üljek le közte és apu között, a cipőjükre. Így sokkal jobb volt.
*
A hosszú csendben elkezdtem összeszámolni a család halottait. Huszonegyig jutottam, amikor kitört belőlem a zokogás, és csak akkor nyugodtam meg, amikor anyu átölelt.